Mató Rebeka Te is érezted már, hogy a hetek egy szempillantás alatt eltelnek, azonban várakozás közben az idő mintha ólomlábakon járna? Vajon miben áll az idő különös ambivalenciája? A mai felgyorsult világban fontos lehet egy pillanatra megállni, s elgondolkodni azon, tulajdonképpen micsoda az idő.
Carlo Rovelli, az olasz származású fizikus Az idő rendje című könyvében megpróbál választ adni a fentebb feltett kérdésekre – arra törekszik, hogy átfogóbb képet nyújtson az olvasónak az idő fizikai fogalmáról, valamint a jelenleg is folyó kutatásokról. Cikkemben a kötetről készült beszámolómat olvashatjátok.
A könyv előszava filozofikus hangon szólítja meg az olvasót, s felteszi témafelvezető kérdését: „Mit hallgatok, ha az idő folyását hallgatom?” A könyv három tartalmi egységből épül fel; az első részben a modern fizika időfelfogását fejti ki, azt anticipálva, hogy az emberek által konstruált időfelfogást apránként lebontja – az ezután következő rész pedig azt mutatja be, mi marad e lebontott szerkezet után. Ahogyan Rovelli fogalmaz, „[…] idegen világ ez, de a mi világunk”, utalva ezzel az idő nélküli világra, mellyel a kvantumgravitáció tudományága foglalkozik. A harmadik egység visszatér ahhoz a lebontott időkonstrukcióhoz, ahol az első rész hagyott bennünket, ezzel egyfajta keretet adva az idő történetének.
Rovelli, ahogyan az előszóban is ígérte, valósággal felborítja az olvasó által megszokott és igaznak vélt hiedelmeket az időről – először is, kijelenti, hogy nem egyetlen, hanem számtalan idő létezik, ezzel eljutva a „saját idő” kifejezésig. Az időkonstrukciónk rombolását azzal folytatja, hogy a dolgok „mikroszkopikus állapotát” figyelve a múlt és a jövő között nincsen különbség. Sőt, ha már a jelennél tartunk, a mi jelenünk nem terjed ki az univerzum egészére – az univerzum időszerkezete ugyanis csupán részleges rendet határoz meg a világegyetem eseményei közt. Még csak az első résznél tartunk, s az idő már annyi tulajdonságát elveszítette… Mi jöhet ez után? – kérdezhetnénk joggal.
A második rész első fejezetcíme találóan írja le, mire számíthatunk a továbbiakban – „A világ eseményekből áll, nem dolgokból”, s a világ maga is folyamatosan változik. Két filozófiai irányzatot is említ a változás és az idő kapcsán: a prezentizmust – melynek alapvető gondolata, hogy kizárólag a jelen valóságos – állítja szembe az eternalizmus ideológiájával, mely szerint az idő folyása és a változás pusztán illuzórikus, a jelen, a múlt és a jövő tehát egyaránt valóságos. Azonban még a változás sem lineáris – a világ időszerkezete ennél sokkal bonyolultabb. A második rész végén pedig elérkezünk a hurokelmélet, illetve a kvantumgravitáció összetett tételeihez.
Az utolsó részben pedig az idő újraalkotására kerül sor. Rovelli először a termikus- és a kvantumidőt határozza meg – két újabb fogalom az idő precízebb felfogásához és megértéséhez. A termikus idő nem egyetemes, „a leírás tökéletlensége” határozza meg, míg a kvantumidő lényegét a „felcserélhetetlenség” adja. Kitér az entrópia jelenségére is, melyet a „homályosság fokának” nevez – hiszen mi az univerzumot egy belső perspektívából szemléljük, s csak elmosódott, homályos képét látjuk a kozmosznak. S ha eddig azt hittük, energiaforrásokra van szüksége a világnak az előrehaladáshoz, tévedtünk – Rovelli magyarázatai kitérnek az alacsony entrópiaszintre is, melyek a világot működtetik, s tulajdonképpen a múltbeli alacsony entrópia az egyetlen különbség múlt és jövő között.
A kötet végéhez közeledvén pedig felmerül a kérdés – ha a világ egymással összekapcsolódó eseményekből áll csupán, akkor kik is vagyunk mi valójában? A következőkben Rovelli az emberi emlékezet identitáskonstruáló voltát fejtegeti, további kérdéseket fogalmazva meg. Kik volnánk, ha eltűnnének az emlékeink? Az utolsó előtti fejezet filozofikus kérdésfelvetéseit és lehetséges időfelfogásait – beleértve az ágostoni, illetve a Husserl-féle felfogást is – az emlékezet nyújtotta konklúzióval zárja: az emberi emlékezet és az agy anticipáló (előre sejtő) képességei révén „az időt időnek érezzük”, ez önazonosságunk forrása Rovelli szerint. Az utolsó fejezetben pedig a szerző röviden összefoglalja a korábban kifejtetteket az idő tulajdonságairól, vitatott elméletekről és különféle – gyakran filozófiai megalapozottságú – időfelfogásokról.
A könyvet az Álomfivér címet viselő kitekintő fejezet zárja Bach 56. kantátája után, melyben már nem az idő fizikai és filozofikus tulajdonságait boncolja Rovelli, sokkal inkább az olvasót szólítja meg és készteti gondolkodásra. Ír a halálfélelemmel kapcsolatos gondolatairól, a nyelvi kifejezőképesség elégtelenségéről, valamint a kollektív delíriumról, így a kötet záróakkordja kicsit kizökkenti az olvasót az eredeti témából, ugyanakkor szélesebb perspektívát is szolgáltat.
Rovelli az időről szóló fejtegetéseibe saját élményeit és emlékeit is beleszőtte, ami személyesebb hangvételt kölcsönöz ugyan a könyvnek, azonban könnyen megzavarhatja az olvasót az idő történetének megértésében. A kötet olvasmányos, így a laikus érdeklődők számára is követhető, a szerző azonban nem hagyja ki a tudományos szakzsargont sem, mint például hurokelmélet, kvantumgravitáció, melyekhez definíciókat is kínál, valamint a kötet végén jegyzeteket is kapcsol mindehhez, ezzel segítve a megértését.
Akik nem rendelkeznek mélyebb tudással a fizika tudományterületéről, de bővebb betekintést nyernének az idő rejtelmeibe és a jelenleg is folyó kutatásokba, azoknak örömmel ajánlom Az idő rendje című kötetet – hiszen az idő folyása jelen van bennünk is.
A bejegyzés borítóképén Salvador Dalí The Persistence of Memory c. festménye látható [forrás: wikiart.org]
