színikritika

„Okosabban kéne élni, annyit mondhatok. Nem az a bolond, ki megbámul egy csillagot.” Nos, kitalálták már, melyik zenekar emblematikus száma rejlik a fentebb idézett – s a címben némiképp torzított – refrénben? Bizonyára sokan kapásból rávágnák az Apostol együttes nevét, s nem is járnának messze az igazságtól, de. De mi van akkor, ha azt mondom, hogy ez nem más, mint Olga, Irina és Mása kórusa a Három nővérből? Hogy egyszer egy messzi-messzi kormányzósági városban már felcsendültek ezek a dallamok a jövőbe szóló üzenet gyanánt, rákacsintva a szamovárok ezüstben ragyogó bevonatán csillogó kérdésekre, melyek az élet múlandóságát, a vágyakozás néha ködbe vesző örömét és a magunk után hagyott földi nyomok emlékét fogalmazzák meg. Újra és újra, ahogy azt a Kecskeméti Nemzeti Színház színészei is megtették Szente Vajk formabontó, de mindenképp különös rendezésében.