Horváth Florencia 2024 áprilisában mutatta be az Orlai Produkció Martin Rauhaus De kié lesz a kutya? című komédiáját a Belvárosi Színházban Paczolay Béla rendezésében. Az előadás két házaspár és egy fiatal lány belső konfliktusrendszerét, kusza viszonyát mutatja be, minden kapcsolat a másik tükrében kerül feltárásra.
Doris (Szinetár Dóra) és Georg (Pataki Ferenc) válófélben vannak a férfi Laurával, egy fiatal lánnyal (Bíró Panna Dominika) folytatott új kapcsolata miatt. A nő akaratából kifolyólag terápián vesznek részt, amelyet Frau Bruhns (Péterfy Bori) vezet. A nyitójelenetben hármójukat látjuk, a pszichológusnő arra kéri a párt, elevenítsenek fel közös emlékeket, játsszák el újra megismerkedésük történetét. Nagyon izgalmas megoldás, hogy azáltal, hogy Doris és Georg nem elmeséli, hanem elő is adja a jelenetet, idősíkok tudnak egymásba mosódni. Mintegy filmes gesztusként is értelmezhetjük azt a néhány percet, ami a múlt felvillantására szolgál, hiszen amíg az ez alatt hátrébb húzódó pszichológusnő újra meg nem szólal, a néző nem tudja teljes határozottsággal eldönteni, hogy melyik idősík feltételeit kell elfogadnia.
A történet első látszatra nem hordoz különösebb izgalmakat, a felek veszekednek, a nő bosszút tervez, aztán mégis intim viszonyba kerülnek. Azonban két pont mégis kicsavarja a válási komédiák szokásos narratíváját, ami felemeli a darabot. Megtudjuk, hogy Georg ugyanúgy ismerkedett meg Laurával is, ahogy a feleségével egykor: a medúzák előtt állva az akváriumban. A különbség csupán annyi, első alkalommal a férfi szájából hangzik el az állat latin neve, míg második alkalommal a fiatal lány nevezi meg. Ez a véletlennek tűnő egybeesés azonban jóval mélyebb szálakat mozgat, hiszen az élet különös ismétlődéseire hívja fel a néző figyelmét. Arra, hogy a legbanálisabb helyzetekben tanulhatjuk a legtöbbet önmagunkról. Hiszen Georgnak imponál, hogy tudásával elkápráztathatja Dorist, de éppúgy lenyűgözi Laura tájékozottsága is. A műfaj íratlan szabályából kifolyólag a harmadik fél egyre ellenszenvesebbé válik számunkra és a főszereplő férfi számára is, amikor azonban megtörténne a kötelező happy end, érkezik a másik ügyes csavar. Feminista felemelkedéstörténetnek lehetünk tanúi Doris sorsának alakulásában, ugyanis ahelyett, hogy újra összejönne a férjével, évekkel ezelőtt eldobott karrierjét választja.
Mindezekhez társul Claudia (Cseh Judit) és Peter (Adorjáni Bálint) párosa, akik barátokként egyszerre látják el jó tanácsokkal a házaspárt, de tükröt is tartanak nekik. Közöttük tényleg minden rendben van, és úgy is marad, hiába várná a néző, hogy a történet egy adott pillanatában kibukjon ezen a szálon is valami hazugság. Azonban hordozzák azt az attitűdöt is, ami talán a darab rejtett tanítása, nézzünk magunkba és vizsgáljuk meg, mi a helyzet a saját házunk táján. Claudiában felmerülnek kétségek és félelmek, de Petertől megkapja ő és a közönség is a megnyugvást, húsz év után képes megmaradni a szerelem.
Péterfy Borinak jól áll a rezonőrszerep, gondoljunk csak a Katona József Színházban 2017 óta műsoron levő Kaukázusi krétakörre, ahol az Énekes karakterét kelti életre. Ahogy ott, ez alkalommal is kapcsolatot teremt néző és előadás között. Kiszól a darabból, ezáltal pedig még inkább élővé teszi azt. Hiszen első blikkre a hollywoodi vígjátékok sémáját követi, azonban ahogy halad előre, egyre inkább rá kell jönnünk, hogy ami irreálisnak tűnik, az áll leginkább közel a valósághoz. Ahogyan az előadás figurái működnek, épp oly szélsőségesen létezünk mi, befogadók, még ha talán túlságosan sarkított is a férfiak elzárkózása a problémák elől és a nők érzékenysége. Péterfy karaktere a darab kezdetén bemutatkozik, mesél a munkájáról, majd egy egészen szokatlan gesztussal felszámolja a fiktív világ és a valóság közötti teret, azonban a színpad-nézőtér tengelyt meghagyja. A drámai műfaj stand up-szituációra vált, Péterfy felmérés szintű kérdéseket tesz fel, amikre a nézőknek a kezük magasba emelésével kell válaszolniuk. A jelenet amennyire meghökkentő jó értelemben, annyira elnyújtott is, két-három kérdés után unalmassá válik. Ráadásul a közönség soraiban zsivaj tör ki, Péterfy párbeszédbe kezd valakivel az első sorban, amit hátrébb egyáltalán nem hallani. A másik probléma az, hogy bár ez jópofa jelentnek számít, egyáltalán nem épül be szervesen a darabba, hiszen ha ilyen jellegű közvélemény-kutatásra kerül sor, a befogadó azt várná, hogy ezek – vagy bármilyen más – adatok később jelentősek lesznek, az előadás a továbbiakban reflektál rájuk. Mivel ez elmarad, teljes mértékben kihagyhatónak tartom őket, bár beismerem, az átlag befogadót képes megragadni egy efféle akció.
Mindenesetre Péterfy nagyon önazonos, valahogy az összes szerepében képes megtartani sajátos karakterjegyeit, ott van benne az a határozott, kemény nő, akit énekes előadóként is közvetít. Gondoljunk csak a Krétakör Színház 2003-ban bemutatott Siráj-előadásában nyújtott Polina-alakítására vagy a 2021-ben Urbán András rendezésében színpadra vitt Mefisztóban megformált Színésznő szerepére. Még apró bulvárpoénokat is megenged magának, ráadásul az ő karaktere szolgáltatja a legtöbb humort. A kezdetben megingathatatlan és céltudatos figura kifakad, megtudjuk, hogy bár mások sorsát jóra fordítja, ő maga elesett és magányos. Ezt az önsajnálatba forduló váltást azonban hihetetlen reflexivitással és öniróniával teszi, s ezáltal minden szituációban megkapóvá válik.
Szinetár játéka az egyetlen, amivel nehéz menni – annak ellenére, hogy a karaktere végtelenül szimpatikus –, ugyanis néha annyira túlzásba esik, hogy az ember elveszti a vele való azonosulás lehetőségét. Amikor Doris a lányával telefonál – a keze a telefon –, szájbarágósan akarja érzékeltetni, hogy mi történik épp, és azt is, milyen lelki folyamatok játszódnak le benne. Ez azonban a rendezői következetlen eszközhasználat velejárója is lehet, mivel Laura valódi tablettel mászkál, a nézők tévéképernyőn követik nyomon Doris múzeumlátogatását, így érthetetlen, ebben a jelenetben miért nincs a nő kezében ténylegesen telefon. Persze, ha nagyon akarom, bele tudom magyarázni a generációk közti különbség példázatát a technikához, digitális világhoz való viszonyulás szintjén.
Összességében szívmelengető előadásként lehet visszagondolni a Paczolay-rendezésre, ami felhívja a figyelmünket a saját esendőségünkre és arra, hogy a rossz dolgokban meglássuk a lehetőséget a jóra, az újrakezdésre. Rávilágít, hogy csak rajtunk múlik, felül tudunk-e emelkedni a mindennapok nehézségein valami váratlan húzással. „Mindenki létezik, de nem mindenki él” – mondja a telefonban a házaspár gyermeke, a szülők pedig igyekeznek minden erejükkel bebizonyítani, hogy ők igenis élnek, és arra próbálnak rávenni bennünket, hogy hasonlóan tegyünk.
Fotó: Éder Vera
