Locker Dávid Túlvilági hangulattal, elszállós beatekkel és sokszínű szövegekkel találkozhattak május 17-én az Auróra vendégei. Első alkalommal megrendezésre került ugyanis a Nyolc Ág Stúdió új rendezvénysorozata, az Atmosphere.
Az estet az f21.hu és a Nyolc Ág Stúdió alapító-főszerkesztője, a fiatal kulturális életben korántsem ismeretlen Vincze Bence nyitotta meg. Sok dolga nem volt: inkább csak a rendezvény koncepiójának hátteréről tudhattunk meg információkat. Elmesélte, hogy a tavalyi év során eltölthetett egy hónapot a szlovéniai Mariborban egy ösztöndíj-lehetőségnek köszönhetően. A város jelentős kulturális underground-múlttal és jelennel dicsekedhet, amelyben természetesen kiemelt szerepe van a multimediális művészetfelfogásnak. Innen jött az este ötlete is, hiszen a városban nagy hagyománya van a(z elektronikus) zenét és a kortárs irodalmi szövegeket vegyítő formátumoknak. Erről maga Vincze az f21 felületén így nyilatkozott: „2021-ben egy hónapot Mariborban töltöttem, ahol számomra igazán intenzív sokkélmény volt, hogy a kulturális rendezvények szervezése során mekkora hangsúlyt fektetnek a különböző művészeti ágak harmonizálására, közelítésére. […] Egyszerűen azzal a filozófiával dolgoznak, hogy egy adott művésznek és kultúrafogyasztónak nem csak a saját körébe érdemes járnia, hiszen az alkotói és befogadói létnek is egyaránt fontos eleme a széles ismeretség, a más szférákkal, más beállítottságú emberekkel való találkozás. […] Minden hétre jut egy-egy olyan esemény, ahol a flow-t az teremti meg, ahogy az electrót, az irodalmat és a képzőművészetet olvasztják egybe. Tehát az Atmosphere nem egy légből kapott ötlet, ebből merítettünk és ezt szeretnénk megteremteni: a hatást és flow-élményt.”
Az Atmoshpere tehát nem egy hagyományos magyar felolvasóest és/vagy pódiumbeszélgetés, ahol a moderátor a neonfényben feszengő írót kérdezi arról, hogyan jött neki az írás, és mik a jövőbeli tervei, miközben a közönség moccanni sem mer. Személy szerint kifejezetten örülök ennek, a(z elektronikus) zenét és a kortárs irodalmat fuzionáló irányt kifejezetten jól működőnek tartom, még akkor is, ha nem minden szövegvilággal párosítható akadály nélkül ez az elszállós, ambient-szerű, dark zenei vonal. A klasszikus irodalmi felolvasóest-formátumhoz képest ez az ötvözet azonban a legtöbb esetben sokkal hangulatosabb, immerzívebb összhatást eredményez. Ez nem csak ZSÜJA meditatív, ambient, flow-élményt nyújtó dallamainak köszönhető, hanem a helyszínnek is: a Nyolc Ág Stúdió csapata az Auróra pincéjével tökéletes teret választott a koncepió megvalósításához. A visszafogott, okkult hangulatot kölcsönző színek, a sötétség, semmint félhomály, és a földalattiság tapintható intimitása mind-mind olyan jelleget kölcsönöznek a helynek, ami per excellence nyújtja az estéhez nagyon is illő elmerülős, underground feelinget. Az ember olyat tehet, amit csak nagyon kevés irodalmi esten – már ha nem akarja, hogy bohócnak nézzék – : lehunyt szemmel élvezheti a zene és a szöveg összjátékából kibomló érzéki benyomásokat, efemer hangulatokat, képzeteket. A szó lényegi értelmében elmerülhetünk magunkban. Olyan formátum ez, amit csodálkozom, hogy nem, vagy csak alig kezdett még alkalmazni a hazai irodalmi mező. (Külön kérdéses ez, ha számításba vesszük, hogy „az irodalom” a kezdetektől fogva zenei kísérettel került előadásra; és itt nem is csak a lírára, dalra kell gondolnunk, hiszen az eposzokat, később a hősi énekeket is recitálva, zenei kísérettel hallhatta a közönség – nem beszélve arról, hogy az antik dráma is tartalmazott zenei betéteket.)
Hogy a fellépőkről is szó essen: az estét Vajna Ádám kezdte, akinek különös (összefüggéseiket előadott formájukban nem feltáró) szövegei igencsak passzoltak az uralkodó misztikus hangulathoz. Vajna szövegében feltételezhetően egy a jelenkori Balatonhoz kötődő megszólaló kerül párhuzamba egy új-zélandi ornitológussal, egyenesen a 19. század természettudományos pozitivizmusának imperialisztikusan derűs évtizedeiből. Ha már Új-Zéland, a versekből nem maradhatott ki egy döglött kiwi madár és egy a gyarmatokra űzött, anglikán lelkész apa sem.
Vajnát az ügyeletes nyomasztás nagymestere, Biró Zsombor követte. Biró készülő regényéből hozott egy hosszabb részletet, amelyben főleg a kamaszkori vízilabdaedzés nyomasztó, sokak számára ismerős élményeivel találkozhattunk, központban a hasonló történetek állandó kellékével, a bullyinggal. A sötét, lélektani mélységekkel és morális gyávasággal tarkított, Totth Benedek Holtversenyének legkeményebb jeleneteit idéző szöveg szintén kitűnő összhatásba lépett ZSÜJA reszelős, feketén tátongó ütemeivel.
Az ezután következő Nagy Dániel versei viszont jól példázzák azt, hogyan tud széttartani a kettő, elsősorban nem is mediális különbségeik, hanem tematikus-hangulati differenciáik miatt. Nagy Dániel különben remek verseinek ereje ugyanis – a magyar irodalmi átlagtól eltérően – nem a nyomasztásban van, hanem az intellektuális könnyedségben, a röpke és könnyed iróniában, a mindennapi helyzetek szép banalitásainak egységbe kapcsolt felvillantásában. Ezek az önmagukban egyébként magkapó hangulatisággal dolgozó szövegek viszont lelölik magukról a dark dallamokat.
Míg a férfiak szövegeiben konkrét, hétköznapi, jól felismerhető helyzetekkel találkoztunk, addig a női szerzőkében inkább emelkedettebb, allegorikusabb, a szó hagyományos értelmében „költőibb” megoldásokkal. Illetve Seres Lili Hanna szövegeire mindez csak lábjegyzetekkel igaz – nála ugyanis nagyon budapesti, kivételes szociális érzékenységgel lefestett figurákkal találkozhattunk az Almássy téren vizelő hajléktalanoktól kezdve a hexameter-Erzsébetvárosban bolyongó Ariadnéig. Utóbbi az, ami miatt Seres Lili versei mégis némileg eltávolodtak az egyértelmű referencializálhatóság és – a társadalmi problémaérzékenység ellenére – a szimpla, realista poétikától: a város terei és szereplői az antik mítoszokkal benépesítve lényegülnek át a szemünk előtt.
Ha csak a hangulati aspektusait nézzük, az estét záró Tóth Réka Ágnes versei voltak a leginkább adekvát viszonyban a zenei és a vizuális kontexussal. Tóth Réka Ágnes versei érzékeny, racionálisan nehezen megfogható, a képalkotás potenciáljait kiaknázó költeményei szinte ZSÜJA dallamainak verbális fordításainak tűntek, még ha az elemi, nyugtalanító sötétség helyett inkább a rezignált, mégsem szentimentális melankólia volt is nála a legfőbb hangulati tényező.
Mindezek fényében személy szerint nagy reményeket fűzök az Atmosphere-sorozathoz. A vizuális kontextus, az elektronikus zene és a szöveg magával ragadó egyveleget alkot – főleg azoknak ajánlható, akiket nem szerzők, hanem maga a művészet érdekel. Az biztos, hogy én teljesen megrészegülten dugtam ki a fejem az Auróra udvarára a szeánsz után. És ha ebben az Atmosphere-nek nem is kizárólagos, de biztos, hogy jelentős szerepe van.
