Tömő Ákos Vidéki (szín)háztűznézőben jártunk
„Okosabban kéne élni, annyit mondhatok. Nem az a bolond, ki megbámul egy csillagot.” Nos, kitalálták már, melyik zenekar emblematikus száma rejlik a fentebb idézett – s a címben némiképp torzított – refrénben? Bizonyára sokan kapásból rávágnák az Apostol együttes nevét, s nem is járnának messze az igazságtól, de. De mi van akkor, ha azt mondom, hogy ez nem más, mint Olga, Irina és Mása kórusa a Három nővérből? Hogy egyszer egy messzi-messzi kormányzósági városban már felcsendültek ezek a dallamok a jövőbe szóló üzenet gyanánt, rákacsintva a szamovárok ezüstben ragyogó bevonatán csillogó kérdésekre, melyek az élet múlandóságát, a vágyakozás néha ködbe vesző örömét és a magunk után hagyott földi nyomok emlékét fogalmazzák meg. Újra és újra, ahogy azt a Kecskeméti Nemzeti Színház színészei is megtették Szente Vajk formabontó, de mindenképp különös rendezésében.
A fővárosba vidéki fiúként felkerülve két világ ejtette rabul a szívemet. A kávéházak illatos felhője és a színházak összművészeti élményekkel kecsegtető atmoszférája azon nyomban magával ragadott, meghitt vagy a szellem számára provokatív pillanatokban gazdaggá téve egyetemi éveim. S hirtelen valahogy a távoli múlt részei lettek az óvodásként végigizgult bábszínházi előadások, az általános iskolai diákbérletek és a Békéscsabai Jókai Színházban kamaszként látott produkciók. Budapesten minden más lett; az ember valósággal beleveszhetett egy sokszínű és izgalmas varázsvilágba, ahol estéről estére váltakozott a komor kőszínházak klasszikus színjátszása a Ráday utca pezsgő, már-már bohém alterközegével. Telt-múlt az idő, elrepült öt év, és a folyton pörgő nagyváros után elkezdtem ismét felfedezni a vidék, s kiváltképp szülőföldem, az Alföld szépségeit. S megannyi pesti színházi élményt követően végre volt merszem feltenni a kérdést magamnak, hogy e téren mi a helyzet a főváros vonzáskörzetén kívül.
Választásom végül a szcénán belül már a 19. század óta meghatározó szerepet játszó Kecskemétre esett. „Valami van a levegőben” – énekelték az Elhunyt Bankó víg regösei a romantika korában, s tényleg: Kelemen László és Katona József is itt látta meg a napvilágot, így kiváltképp nagy elvárásokkal érkeztem meg a Jókai által csak „puszták metropoliszának” nevezett városba, ahol épp Anton Csehov Három nővérét játszották. Délután három óra volt, a nézőtér még nyüzsgött, de Mása (Zsigmond Emőke) már vicceket olvasott. Az önálló performansznak is beillő alakítás Pistikék és faviccek segítségével vonta magára a közönség figyelmét, s mire elhalkult az utolsó kacaj és mindenki kellően ellazult, felgördült a függöny. Valóságos színkavalkád tárult a publikum elé, s akinek még nem volt egyértelmű a plakát alapján, az most végleg meggyőződhetett arról, hogy a Wes Anderson filmjeire emlékeztető árnyalatok a legkevésbé sem a századfordulós Oroszország szobabelsőinek világát idézik meg.
Színdarabok megtekintésekor, mint az orosz irodalom és művészetek lelkes rajongója, általában előszeretettel figyelem meg az alkotásokba beleszőtt kulturális utalásokat, amelyek a sajátos orosz világ ízét és lenyomatát adják. Viszont e délután folyamán be kellett érnem három kis aprósággal, nevezetesen egy falon függő Alla Pugacsova-portréval, az előadás során két alkalommal is felbukkanó Moszkva kirakóval és egy óriási kartondobozt ékesítő szamovárral. Az első érthetetlen, a középső egyértelmű, míg az utóbbi elgondolkodtató. A Csebutikin (Sipos Imre) katonaorvos ajándékaként színre lépő teafőző ugyanis nincs jelen a valóságban, s nem tudjuk meg, mi is lapul a papír mögött. Talán tényleg ott van, talán nincs, talán bennünk él, talán… De túl sok a talán szereplőink életében, s egyáltalán már az is talány, hol vagyunk.
Mert a Rákay Tamás díszlettervező jegyezte – és leginkább egy bizonyos New York-i lakásra hasonlító – enteriőr a „bárhol, bármikor” érzését adja meg, ami jól rezonál a csehovi mondanivaló időtlenségével. Az élénk színek ugyanakkor kiragadnak az itt és most állapotából és egy távoli vígjáték részesévé tesznek, ahol nem én vagyok a tartalommal összekacsintó cinkos, hanem a rózsaszín felhőben nevető bámészkodó szerepét öltöm fel, aki a viccesnek ható szituációkból olykor-olykor kitekint, meglátva a háttérben gomolygó komor füstöt, hogy aztán visszarévedjen a mézes-mázas világba. Ki gondolná például, hogy a kis Bobikot álmából felriasztó álarcosok között akad egy alsógatyás Batman (civil nevén: Versinyin) vagy a rózsás pírral ékes Minnie egér (civil nevén: Mása), akik ráadásul még össze is akadnak egy pillanat erejéig a szobaközepi díványon. Az élet tud véletlenszerű, a hétköznapokat teljes képtelenségnek láttató magyarázatokkal szolgálni, ám az ehhez hasonló fordulatok csak lavíroznak a szórakoztató elemek és a rétegzett tartalmak között.
Hasonló a helyzet a dalválogatással. A századfordulós szalonok világa szinte elképzelhetetlen muzsikaszó és tánc nélkül, így végső soron egyáltalán nem tekinthető idegen elemnek a zenei aláfestés. És még rímel is: „Okosabban kéne ezt is, azt is tenni még. / Ha örül az ember, meg nem árthat semmiképp / Kell a szerelem, de kell még más is / Tavaszi virág és napsugár is / Okosabbá kéne tenni egymás életét.” Tényleg szürreális, ahogy első pillantásra ráillik a Prozorov-lányok életére Szenes Iván szövege. A magyar könnyűzenéből vett idézetek ugyan segíthetnek abban, hogy saját magunkra, mindennapi mosolyainkra és esendőségünkre vonatkoztathassuk a százhatvan percben látottakat, ám az összkép mégsem teljes. A kapcsolódás a kortárs hazai léttel nehezen valósulhat meg a még mindig lágy színekben pompázó lakásbelsőben, miközben a hangjegyek túlnyomó többsége eltávolít a darabban rejlő mélységektől. Versinyin (Nagy Sándor) és Mása kényszerű búcsúját, a tiltott románcot addig nem igazán érzékelő férj, Kuligin (Orth Péter) teszi teljessé, amikor magnójával gyors egymásutánban zeneszámokat játszik le. „Bye-bye, Szása” (Pa-Dö-Dő); „Ment a hűtlen nehéz fejjel” (Edda Művek); „Ha itt lennél velem” (Republic); „Mielőtt végleg elmegyek” (Bikini). És így tovább, és így tovább. A rendezői utasítás itt, vélhetően figyelembe véve a helyi közönség generációs összetételét, megmaradt a „klasszikus” szinten, ám kíváncsi lennék, mennyiben változott volna a hangulat, ha mondjuk Schoblocher Barbara énekli, hogy „a szívemet kitépted /de a tiéd az enyém maradt”, vagy ha Dzsúdló szól a magnóból: „Miért mondod, hogy tönkrement minden / Zaj kell, de nem voltál még egyedül / Mire vágysz én már mindent elértem.” Hisz a mindent elérés vágya legalább annyira a csehovi stílus elidegeníthetetlen része, mint a helyesnek vett élet, immáron függetlenítve a gondolatot az előadásban elhangzó utalásoktól.
Noha határozottan egyetértek azon kritikai megjegyzéssel, miszerint ez nem az a darab, ahol „három színésznek statisztálnak kilencen” (Lásd: Mezei néző – Egy színházi néző kalandjai. Kecskemét – Kelemen László – Kamaraszínház – Okosabban kéne élni! –A Három nővér és a jóbarátok – 2024. április), én a kifejezőerő szempontjából mégis kiemelném Andrej (Kovács Lehel) karakterét. Az Olga (Bori Réka), Irina (Szabó Dorottya) és Mása által körülrajongott fivér ugyanis meg se érkezett a történetbe. Míg Versinyin alezredes, aki a legfiatalabb lánynak teszi a szépet, matricákkal telehintett pilótadzsekiben hozza a lezser lovagot, Andrej rendszerint még felöltözni is képtelen, a befejezetlenség benyomását keltve ezzel a nézőben. Házassága a kosztümjei által egyre inkább kiviruló Natasával (Kovács Gyopár) ugyancsak szétcsúszik, és a gyerekek – akik egyébként az eredeti műben is csak említés szintjén felbukkanó szereplők – sem adnak bármiféle teljességérzetet az idézőjeles családnak. Ennek fényében kifejezett erővel bírt a babakocsi tologatása, miközben a kiábrándult, ám sorsát tekintve mindvégig cselekvésképtelen Andrej sorolja problémáit a világgal és az emberekkel. S hogy a nutellaevés vagy a Ferapont (Körtvélyessy Zsolt) elöljárósági szolga által hozott iratokra való falloszrajzolgatás csak pótlék vagy szórakoztató inger, az megrekedt az értelmezések tartományában.
(Kép forrása: Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház – Facebook)
Az előadás után, kilépve a helyi sugárút szerepében tetszelgő Rákóczi útra, akarva-akaratlanul is tovább szólt fejemben az Apostol együttes száma. „Okosabban kéne élni, annyit mondhatok” – vagy tán „Okosabban kéne nézni ezt a darabot?” Mert a rendezői fogások tekinthetőek egy sajátos ízlésvilág tükröződésnek, egy eleddig vélhetően kevesek által pedzegetett analógiának, ám a Jóbarátok néhol nem jóbarátokként, de kétségkívül szórakoztató módon viszik a csehovi történettől ködös távolba vesző ösvényekre a nézőt. Jóllehet a színpadon látott legutolsó kép – a három nővér kirakja a moszkvai puzzle-t, ám annak utolsó kockája hiányzik – utal a hajszolt teljesség és tökéletesség elérésének délibábjára, így e tekintetben is önazonos a darab alkotójának szelleméhez.
S hol máshol végződhetne egy színházi élmény, mint kávézóban? A Kelemen László Kamaraszínházzal szemközti Alibi Caféban egy forrócsoki, egy bécsi kávé és egy rooibos tea testesítette meg a három nővért, annak hangulatát és ízvilágát. Alibink kétségtelenül volt hozzá.
Anton Csehov: Három nővér (Kelemen László Kamaraszínház – Kecskemét)
Olga Prozorova: Bori Réka
Irina Prozorova: Szabó Dorottya
Mása Prozorova: Zsigmond Emőke
Andrej Szergejevics Prozorov: Kovács Lehel
Natalja Ivanovna: Kovács Gyopár
Fjodor Iljics Kuligin: Orth Péter
Alekszandr Ignatyevics Versinyin: Nagy Sándor
Nyikolaj Lvovics Tuzenbach: Koltai-Nagy Balázs
Vaszilij Vasziljevics Szoljonij: Fazakas Géza
Ivan Romanics Csebutikin: Sipos Imre
Ferapont: Körtvélyessy Zsolt
Anfisza: Csombor Teréz
Rendező: Szente Vajk
Díszlettervező: Rákay Tamás
Jelmeztervező: Kovács Yvette Alida
Súgó: Ba Éva
Ügyelő: Stolz Dávid
Rendezőasszisztens: Sirkó Anna
