Horváth Florencia Nem tudom, van-e még értelme 2022-ben apokalipszist rendezni. Egyrészt, mert már rengeteget láttunk, másrészt, mert benne élünk. Azoknak az eszközöknek viszont abszolút van, amik rávilágítanak, hogy az egymás után következő nyomasztó helyzetek mennyire abszurdak és nevetségesek. Hogy tulajdonképpen vicc az élet.
Noah Baumbach a keletkezése után harminchét évvel vitte vászonra Don DeLillo 1985-ös regényét, a Fehér zajt, rávilágítva ezáltal a történet időtlenségére (hiszen ugyanúgy játszódhat a nyolcvanas években, mint napjainkban), de arra is, hogy a történelem ismétli önmagát. A regényt már eleve körüllengi egyfajta érdekes misztikum, hiszen egy évvel a csernobili atomkatasztrófa előtt jelent meg, mintegy jóslatként, amely a valóságban ugyanígy teljesedett be, ahogy az írva van – valamilyen idegen anyag mérgezi a földet, a levegőt, teljes a káosz, a rettegés, a hírzárlatot félrevezető információk tömkelege követi, aztán jön egy újabb rémes esemény, és immár az tartja lázban az embereket.
A film három fejezetre tagolódik, mindegyik egy elképzelhetetlen agymenésnek tűnő, mégis valóságalapú probléma körül forog, melyeket egy látszólag teljesen átlagos család mindennapjain keresztül ismerünk meg. Először az előkészületeket látjuk, a vihar előtti fokozódó feszültséget, amit jól szimbolizál, hogy megtudjuk, az apuka, Jack (Adam Driver) haladó nácizmust tanít a Hitler-tudományi tanszéken. Felesége, Babette (Greta Gerwig) állandóan bevesz egy kisméretű, fehér pirulát, a gyerekek pedig mindent készpénznek vesznek, amit a tévében hallanak. Aztán látjuk, ahogy egy figyelmetlen sofőr beleszáguld egy veszélyes anyagot szállító vonatba, amely elkezdi szennyezni a levegőt.
Igazából ez nem jelent túl nagy újdonságot, filmes közhely a vodkásüveg után kutató sofőr karambolja, a véletlen eseményből keletkezett világméretű katasztrófa, de az információk elhallgatása is a lakosság elől. Az erőt ezeknek a részeknek a gyerekek egyre fokozódó izgalma, az ismeretlen anyag állandó újradefiniálása és a szülők kezdetben nonszensz közönye és abszurd humoruk adja. Az, hogy egy pillanatra se fordul meg a fejükben, hogy mindezt komolyan kellene venni, gyermekeik viszont annál lázasabban akarják tudni, pontosan mivel kell szembenézniük, éles feszültséget hoz létre. Azonban teljesen nevetséges, amikor a rendőrség felszólítására fejvesztett menekülésbe kezdenek, semmi belső átmenet nem zajlik le bennük, nem gondolják végig a dolgot, csak parancsra, gépiesen cselekszenek a szereplők. Holott ennek filmnek határozott szándéka a lelki folyamatok ábrázolása, hiszen Jack maga is rengeteget beszélget érzéseiről kollégájával, Murryvel (Don Cheadle), illetve Babette-nek is van egy nagymonológja a halálfélelméről.
Viszont zseniálisak azok a részek, amelyek egyetemi előadások keretei között a néző ismereteit is bővítik, más megvilágításba helyezik a látottakat. Az egész mű Murry felszólításával indul, amely az egyik általa tartott órán hangzik el: „Oké, mehet a film!” Majd televízióban és moziban látott autósütközéseket látunk bevágva egymás után, mintegy előrevetítve a későbbieket. Murry az ütközés művészetéről beszél, ami már-már banálisnak hat, mégis fontos, felemelő gondolatokat közvetít. Ráadásul később a részeg sofőr ütközése párhuzamos jelenetként fut Jack egyik vendégelőadásával, amelyet szenvedélyesen, retorikai bravúrokkal teletűzdelve közvetít az ámulatba esett hallgatóság felé. A két eseményt néhány másodpercenként váltogatva látjuk, erőteljesen növelve ezzel a feszültséget. Kiemelkedő még – főleg a dialógus miatt – a házaspár azon jelenete, melyben álmatlanul forgolódnak egymás mellett az ágyban, és arról kezdenek beszélgetni, hogyan éreznék magukat, ha a másik meghalna. Eleinte nyomasztónak is érezhetjük ezt a párbeszédet, majd inkább kacagtatóvá válik, igaz, talán kissé túlhúzódik.
A film nem csak ezek miatt az utalások miatt, de a sokkal kevésbé észrevehető szimbólumok által is nagyban épít a készülődés, felkészülés motívumrendszerére, a szereplők vissza-visszatérnek egy nagy bevásárlóközpontba, ahonnan hatalmas élelmiszerhegyekkel mennek haza. A kép banalitása pedig azáltal vész el, hogy ehhez igencsak hasonló szituációkat a covid tombolása alatt mi magunk, a nézők, személyes életünkben is megtapasztalhattunk. Jack pedig sikertelennek látszó németleckéket vesz egy magántanártól, hiszen közeleg egy konferencia, ahol külföldi vendégeknek kell előadnia. Azt hihetnénk, hogy a katasztrófa keresztülhúzza számításaikat, de idővel mindenre sor kerül, még ha közben sorról sorra megoldhatatlannak is látszanak a helyzetek. Mint például a menekülttábor, vagy a folyóba sodródott, vízesés felé tartó autó jelenete – ami szintén filmes közhely, viszont megmenti a párbeszéd, ami a kocsiban ülők között zajlik, ugyanis senki sem törődik az eseményekkel, nem pánikol, csak mondja a magáét.
A film megidézi a mindannyiunk számára ismerős karanténhelyzetet, holott – mint már említettem – a történet jóval korábban íródott. Talán pont emiatt válhat fontos alkotássá, hiszen olyan eseményeket vonultat fel, amelyek nem túl távoli, mégis lecsendesedett élményeket hoznak felszínre bennünk, így nézőként sokkal kevésbé tekintjük őket megrázónak, vagy éppenséggel ki tudjuk nevetni saját ijedtségünket. Az utolsó egység is ezt hivatott alátámasztani, kiderül ugyanis Babette titkos gyógyszerének története, amelyet a mindig vidám, kedves, időseknek tornaórákat tartó, fitt nő a haláltól való rettegése csillapítására szed. Arra az érzésre, szorongásra, amelynek jelenlétét az ő életében egyáltalán nem feltételeznénk, már csak azért sem, mert férje az elejétől fogva nyíltan beszél ennek leküzdhetetlenségéről. A férfi elkezd a Dylar, és annak feltalálója, Szürke (Lars Eidinger) után kutatni, aminek következtében nem várt akciójelenetek sora következik, majd a feloldozás egy kolostorban. A megbocsátásra Szürke iránt nem feltétlenül számítunk, sőt, még örülnénk is, ha meghalna, mert elképesztően idegesítő karakterként tűnik fel, a főszereplők tisztaságának megőrzése érdekében azonban szükség van rá, hogy őt is magukkal vigyék az apácák kórházába.
Jót tesz a filmnek, hogy nem itt ér véget, láthatunk ugyanis egy – a korábbiakhoz hasonló – bevásárlós jelenetet, mutatva, hogy mindig visszatér a szürke hétköznapok, az átlagos dolgok biztonsága, hiába állít bennünket elképzelhetetlen nagy és kiheverhetetlennek hitt megpróbáltatások elé az élet. Ezekre a később kalandként elraktározott élményekre pedig szükség van ahhoz, hogy nyitottabbak és őszintébbek legyünk, hogy vállalni merjük önmagunkat és ezáltal fellélegezhessünk végre.
Fehér zaj, Noah Baumbach, Netflix, 2022
