Gecse Zsófia Milyen következtetésekre jutunk, ha – képletesen persze – a boncasztalra fektetjük magunkat, és szisztematikusan elemezni kezdjük a testünket, minden apró kis hibájával együtt? Végiggondoljuk a betegségeink, hangulatingadozásaink, ilyen-olyan nyavalyáink okait és hatásait, és arra jöhetünk rá, hogy minden mindennel összefügg – Éva és a teremtéstörténet a menstruációnkkal, a kollégisták étkezési szokásai az űrhajósok ételeivel, vagy éppen a hormonjaink és az anyagcserénk a mentális egészségünkkel. És ha már így feltártuk ezeket az összefüggéseket, van-e erőnk szembenézni is velük, vagy, hogy a könyv címét idézzem, inkább már most megdöglünk?
Benedek Ágota a karantén- és szorongásnaplók (Rumbarumbamm, Állva maszturbálok) után új könyvével, az Akkor inkább már most megdöglök című szubjektív ismeretterjesztővel, amely a Leányvállalat kiadónál jelent meg, nem árul zsákbamacskát, pontosan azt kapjuk, amire a fülszöveg alapján számítani lehet: humoros, mégis tűpontos megfigyeléseket a testünkről, az emberi kapcsolatainkról és a problémáinkról. Ahogy az előszóban is írja a kiadó, ezek a megfigyelések ugyan nem kínálnak gyógyulási lehetőséget és senkit nem bátorítanak az öndiagnosztizálásra, cserébe viszont jól szórakozhatunk rajtuk, és elgondolkodhatunk a saját problémáinkon.
A könyv külseje is nagyon különleges, és jól passzol a tartalomhoz: letisztult, ezüst színű, és pont úgy néz ki, mint egy kis boncasztal. Esküszöm, hogy a borító hatására bennem reflexből elindult az öndiagnosztizálási kényszer, és ezt a könyv tíz fejezetének olvasása közben sem tudtam abbahagyni.
Mindjárt a legelején Benedek Ágota, aki egyben a könyv narrátora is, elképzeli, hogy mi történne vele akkor, ha valamilyen oknál fogva (teszem azt, autóbalesetben) meghalna és a teste egy boncmester (aki leginkább Marc Maronhoz, a humoristához hasonlít) kezei közé kerülne. A boncmester persze sok mindenre következtethet abból, amit lát: például észreveheti, hogy az illető nem házas, hiszen nem visel gyűrűt, a ruhái és a kinézete alapján pedig egészen jómódú lehetett, már csak az a kérdés, hogy saját maga döntött-e úgy, hogy a kocsi elé lép, ami végül elütötte, vagy véletlen baleset volt az egész. Nem kell sokáig találgatnia, mert (akárcsak egy jó horrorfilmben) a halott egyszer csak felül az asztalon és megszólal. Sőt, mesélni kezd magáról meg az összes problémájáról, például arról, hogy milyen nőnek lenni ebben a testben. Vagy arról, hogy egyáltalán milyen nővé válni, és akkor már mindjárt beszélhetünk a menstruációval összefüggésben a teremtéstörténetről is, amihez kapcsolódóan a szerző viccesen megjegyzi, hogy tulajdonképpen Éva és az eredendő bűn okolhatóak ezért az „életen át tartó nyomorért”. És ha már a szenvedés került szóba, nem mehetünk el szó nélkül a hormonok, a hangulatingadozás és az inzulinrezisztencia témái mellett sem, amik szorosan összefüggenek egymással, és valósággal megkeserítik a szerző életét. Ezekhez az önmagukban is nehezen elviselhető kellemetlenségekhez rengetegféle mikroprobléma kapcsolódik, legyen szó fájdalmas vérvételről vagy kommunikációs nehézségekről az orvossal, és persze az sem egyszerű, hogy az ember megértesse a környezetével a betegségét – a szerző sokat ír az inzulinrezisztenciájáról, arról, hogy hogyan alakult ki, és egyáltalán hogyan lehet ezzel a diagnózissal együtt élni. Például megpróbál (orvosi felírásra) tökéletesen stresszmentes életet élni, eleget aludni, kerülni az egészségére káros ételeket, és türelemmel válaszolni a betegségét érintő naivan ostoba kérdésekre („Neked ez hogy lett?”, „És most akkor mit kell ezzel csinálni?”).
Mindezeket persze lehet, és talán kell is humorral viselni, és Benedek Ágotának sikerül is: a szubjektív ismeretterjesztés, azaz a különböző testi folyamatok vagy betegségek hátterében megbúvó lehetséges indokok és tudományos magyarázatok leírása mellett a könyv tényleg képes a szórakoztatásra. A felmerülő problémákhoz mind tartozik egy-egy vicces, néha meglepő asszociáció vagy utalás, ilyen például, amikor elgondolkodik rajta, hogy a köznyelvi néven szeretethormonnak nevezett oxitocin nevű hormon tulajdonképpen olyan, mint Cupido (vagy Ámor, esetleg Erósz, ki hogy nevezi). Ő pedig – ma divatos kifejezéssel élve – tulajdonképpen egy nepo baby, hiszen a szülei a káosz és a sötétség, más változatokban pedig a szerelem, szépség, és a háború istene. Előkelő származása ellenére azért még felmerülhet bennünk az a kérdés, hogy egy sokszor repülő csecsemőként ábrázolt isten miért dönthet arról, hogy miként és kivel esünk szerelembe.
Arra a fontos létkérdésre, hogy vajon valóban porból lettünk és porrá leszünk-e, szintén van egy elmélete, ami Hoagy Carmichael Stardust (azaz csillagpor) című számához köthető: minthogy a minket alkotó anyagok valaha egy szupernóván keresztül csapódtak be a naprendszerbe, és azon keresztül belénk, kijelenthető, hogy mindannyian csillagporból vagyunk.
A humoros hangvétel ellenére az Akkor inkább már most megdöglök alcíme szerintem nyugodtan lehetne szorongásnapló is. A leírt (többségében inkább női) problémák ördögi körének mozgatórugója ugyanis nem más, mint a stressz maga: a könyv legvégén Benedek Ágota zanzásítva leírja, hogy mi mindennel kell megküzdenie egy olyan nőnek, aki közeledik a 30-hoz, vagy esetleg már túl is van rajta. Az, hogy hogyan őrizzük meg a szépségünket, milyen fényvédőt használjunk, mennyit sportoljunk, még egészen triviális kérdésnek tűnhet, ellenben az öregedés, a ráncok, a fogyás, de leginkább a saját és mások elvárásai a testünkkel és az egész életünkkel kapcsolatban kimondhatatlan szorongást eredményeznek – és ugyan kinek segített valaha az a mondat, hogy „ne aggódj”? Beszélni ezekről a témákról néha pláne kibírhatatlan, de mégiscsak szükséges, máskülönben az idők végezetéig küzdhetünk azzal, hogy egyáltalán kibírjuk a saját létezésünket. És mivel egyszer élünk, néha nem ártana jól érezni magunkat a bőrünkben.
Akit érdekel, van egy remek Könyves magazinos podcast adás a témában, ahol erről a könyvről és az irodalmi striciskedésről (és még sok minden másról is) beszélgetnek Benedek Ágotával.
Képek forrása: Leányvállalat, Könyves magazin
