Beérni egy erkéllyel tópart helyett – 20 éves a Krétakör Színház Siráj-előadása

A rendszerváltás utáni magyar színházi közösség egyik legmeghatározóbb eleme, a Schilling Árpád vezette Krétakör Színház 2003-ban állította színpadra Csehov klasszikusát, a Sirályt – itt: Siráj. A társulat azóta feloszlott, tagjainak egy része – köztük Schilling is – külföldön él, ám online archívumukban számos felvétel elérhető a teljes előadásokról. A kérdés már csak az, hogy mai szemmel nézve láthatunk-e újat, van-e még a darabnak mondanivalója számunkra ennyi idő után.

Az elmúlt két évben rengeteg Sirály-rendezést láttam, többek között a Vígszínház (rend. David Doiasvili), a szombathelyi Weöres Sándor Színház (rend. Widder Kristóf) és a szolnoki Szigligeti Színház (rend. Székely Kriszta) is elővette a több, mint százhúsz éves darabot, de nem sokkal korábban, 2018-ban lebilincselő filmadaptáció is készült belőle Michael Meyer rendezésében. A Sirály tehát – nem meglepő módon – újra virágkorát éli, az alkotói léttel kapcsolatban felvetett kérdései az elmúlt időszak – járványhelyzet, válság, háború – fényében újra felmerültek, átértelmeződtek, más megvilágításba kerültek. Csehov darabjai mindig is foglalkoztatták a szakmát és a közönséget, ám ennek a rengeteg feldolgozásnak köszönhetően folytonos kételyek is tartoztak hozzájuk. Érdemes-e újra meg újra az orosz komédiaszerző darabjaihoz nyúlni, van-e még bennük lehetőség? Persze, az imént felsorolt produkciók előtt is számos alkalommal láthatta a darabot a magyar közönség, érdemes a Krétakör-féle változatnak is figyelmet szentelni, hiszen ezek az előadások mindig eltérnek a megszokottól.

A történet ismerős: szerelmi szálak keverednek össze-vissza, miközben mindenki az élet és az alkotói folyamatok értelmén kontemplál. Az összes vidéki kisember író vagy színésznő akar lenni, azonban senki sem tesz semmit, hogy mindez valósággá váljon. A karakterek álmodoznak, a múlton merengenek, vagy eszement terveket szőnek a jövőt illetően, hogy azok aztán megvalósulatlanul maradjanak. Fiatalodni vágyó idősödők és ezeréves terheket cipelő ifjak találkozása ez.

A Krétakör-feldolgozás nem akar különösképpen újítani, realista módon ábrázol. Ami izgalmassá tehetné, az az immerzió – tekintve, hogy a Fészek Művészklub kupolaterme esetében kvázi lakásszínházról beszélünk – ám ennek lehetőségeit csak felvillantja, de nem használja ki az előadás. Néha ugyan kiszólnak a szereplők a nézőkhöz, sőt egyszer Trigorin (Tilo Werner) egy tollat is kér, ám ennél sokkal kidolgozottabb eszközöket is alkalmazhattak volna. Ügyes megoldásnak számít a színház a színházban-jelenetnél, hogy a szereplők alkotta közönség a valódi nézők elé ül be megnézni Kosztya (Nagy Zsolt) darabját.

Csak sejthető, hogy a közelmúltban (2003) kell elhelyeznünk a cselekményt, amit a terem egyik sarkában álló amerikai stílusú bárpult és a szereplők hétköznapi viselete (farmer) támaszt alá, nincs semmilyen utalás későbbi technikai vívmányokra, közéleti eseményekre, aktualitásokra. Nagyon jó a jelzésszerű ábrázolás, Mása (Sárosdi Lilla) fekete ruhája nem újdonság, de Arkagyina (Csákányi Eszter) Magyarországon egyik első alkalommal visel mindvégig tetőtől talpig hófehéret, Nyinán (Láng Annamária), az álmodozó, fiatal lányon színes ruhák vannak, Polina (Péterfy Bori) pedig az elmúlást, az eltűnő nőiességet szimbolizáló, alig észrevehető szürkét, barnát ölti magára.

A szereplőválasztás nem minden esetben sikerült jól: Nagy Zsolt túl durva az érzékeny Kosztya szerepére, viszont a sértődöttséget jól hozza; Mása pedig minden eddigi feldolgozásban – holott a darab is szóvá teszi, hogy iszik és dohányzik – feminin, érzékeny nő, éppen ezért könnyű vele azonosulni, sajnálatra méltó a viszonzatlan szerelme miatt, hiszen odaadó, szeretetteljes Kosztya irányában, és ráadásul csinos is; küllemének itt egyáltalán nincs tárgyiasító jellege, férfias és kemény figura, ezt Sárosdi rövid haja is megerősíti. Nem bontakozik továbbá ki igazán a szerelmi bánat szála, nem látjuk sem a Kosztya utáni szüntelen mászkálását, sem a szenvedését, csak annak a következményeit, hogy kínjában állandóan részeg. Ezáltal sokkal távolabb kerül a befogadótól a karakter, nem fordul meg bennünk a kérdés: a fiatal író hogyhogy nem veszi őt észre? Nyina karcosan, karakánabban jelenik meg a megszokottnál, de nagyon jót tesz karakterének, hogy nem finom, légies figuraként lép elő, Láng pedig ügyesen kihasználja a szerep adta lehetőségeket.

Csákányi profin játssza Arkagyinát, ám az abszolút telitalálat Trigorin, aki szinte sültbolondként van ábrázolva. Rengeteget hozzáad a produkcióhoz, hogy Werner töri a magyar nyelvet, így még inkább parodisztikussá válnak a szereplő megszólalásai. Érdekes, hogy a recepció általában a nonszensz szokásokat és hóbortosságot emeli ki Trigorin kapcsán, holott más ábrázolásokban sokkal kevésbé egyértelműek ezek a jelenségek. Kevés szó esik íráskényszeréről, arról, hogy – az átlagember számára érthetetlen módon – neki is nehéz sorsa van. Hiába áhítozik mindenki a hírnevére, számára kényelmetlen és terhes az írói pozíció. Az idén elhunyt Morcsányi Géza színpadkész fordítása – „Szép, tehetséges, de hol van ez Tolsztojtól?” „Gyönyörű könyv, de Turgenyevtől az Apák és fiúk jobb” –, és Werner banálisan gyorsan elhadart, német kifejezésekkel teletűzdelt mondatai remekül kihangsúlyozzák ezt. Szintén nagy truváj, hogy a darab viccet csinál Nyina és Trigorin szerelméből, teljesen érthetetlenné teszi, hogy a lányt mi vonzza az elképesztően szerencsétlennek tűnő férfihoz. A mű szokásos kérdéskörén ez jóval túlmutat, hiszen egyéb feldolgozásokban Trigorin – mániái ellenére – értelmesnek és vonzónak tűnik, itt azonban szinte csak a könyvei által szerzett elismertsége szolgál magyarázatul arra, hogy el tudja nyerni a lány kegyeit. Az előadás ezáltal más perspektívába helyezi a két szereplő viszonyát, ezért válik különlegessé.

Hangsúlyosak lesznek Szorin (Gyabronka József) és Dorn (Terhes Sándor) párbeszédei, a hatvanéves férfi, aki egész életét a járásbírósági állásának szentelte, és az ötvenéves orvos, aki rengeteg nővel volt körülvéve, miközben beutazta a világot, éles kontrasztot alkot. Ezek a párbeszédek az előadás legjobb pillanatai közé tartoznak, érthető mind az életigenlő, csak gondolatban álmokat szövő Szorin, aki még a városba utazási tervét sem képes megvalósítani, mind a „jóllakott” doktor, aki élete delén már nem kíván semmin sem változtatni, nem akar plusz terheket a nyakába venni – például a belé reménytelenül szerelmes Polina képében. Ez a Sirály-verziókban nevetségesen szokott hatni, itt már-már természetes. Szorin is eltérő módon van ábrázolva: bár ájuldozik és el-elalszik, szokatlanul fiatalos. Ez persze eredhet abból, hogy vágyálmai szüntelen ismételgetésével fitten tartja magát, de inkább zavaróan hat, hiteltelenné teszi a karaktert, felülírja annak tulajdonságait.

A zárlat váratlan: Kosztya nem lövi fejbe magát. Ez jó vállalás, és az is az, ahogy összetöri a hegedűt, amin korábban gyakran játszott, de talán látni kellett volna a társaságot, megtudni, hogy itt is megy-e minden ugyanúgy tovább, vagy Kosztya életben maradása változtat valamin. Különben Nagy Zsolt az utolsó monológjánál érkezik meg a szerepbe, itt érezni először, hogy nem erőből akarja teljesíteni a feladatot, az összképet azonban rontja, hogy a IV. felvonás végén a tébolyodott Nyinában nincsen semmi érzés, inkább csak elmondja kötelező mondatait, holott láthatóan Schilling kiemelt figyelmet szentelt a szövegelemzésnek.

Az, hogy a címet miért torzítva írják, nem derül ki. Talán az egyszerűséget hivatott szimbolizálni, amit a szereplők saját ruhái, a díszlet hiánya, de a kertet szimbolizáló erkély is. Ez azonban csak feltételezés, semmilyen konkrét jelzés nem utal rá. Sajnos akaratlanul is él a kétezres évek eleji szlenggel (sirály = nagyon jó), amit ha figyelembe vennénk, rontana az előadás megítélésén, hiszen egyfajta fiatalos mentalitást szimbolizálna ugyan, ami ettől függetlenül is jelen van (pl. tegeződnek a szereplők), de túlságosan erőltetetté tenné. Ráadásul Morcsányi könnyen elmondható fordításán csak nagyon kis változtatások estek, melyeknek nincsenek aktualitáskereső funkciójuk, csupán gördülékenyebbé teszik a dialógusokat.

Engem mindezek ellenére ez az előadás nem nyűgözött le annyira, amennyire annak idején felemelte a kritika. Néha esetlen és erőltetett, unalmas és fárasztó. A klasszikus, kosztümös Csehov-játszások hangulatát idézi, holott látványosan el akar rugaszkodni tőle. Kevés benne az élet. Attól pedig nem lesz modern egy darab, ha Nyina farmert húz, Samrajev (Scherer Péter) pedig norvég mintás pulóvert. Az azonban kétségtelen, hogy korszakalkotó feldolgozásnak számít, ami a mára egészen szépen kitaposottnak látszó ösvényen talán az első lábnyom volt.

Az előadás megtekinthető itt: https://www.youtube.com/watch?v=VIy9oEpl4hs

Fotók: Ilovszky Béla

 

Author

Ajánlott cikkek