Egy háború tudósítói szemmel – a Telex munkatársai az ELTE Médián

November 8-án az ELTE Média hallgatóinak megadatott a lehetőség, hogy egy előadás keretén belül találkozhassanak a Telex internetes hírportál háborús tudósítóival, Nyilas Gergellyel és Huszti Istvánnal és felmerülő kérdéseiket is feltehették nekik.

Nyilas Gergely és Huszti István összeadva körülbelül három hónapot töltöttek már a jelenleg háború sújtotta Ukrajnában. Az újságíró és a fotóriporter már a háborút megelőző időszakban is járt az országban: egészen 2014-ig visszanyúlik az ottani tudósító munkájuk. Abban az évben már készítettek riportokat a megszállt területeken és igyekeztek megvizsgálni, majd szemléltetni is, hogy az Ukrajnában történtek milyen közvetett és közvetlen hatásokkal voltak már akkoriban is a helyiek életére. Ekkor a háború szele azonban még csak közeledett. A fegyveres konfliktus tényleges kirobbanásakor, 2022 februárjában, Nyilas és Huszti itthon, Magyarországon tartózkodtak, azóta viszont többször is visszalátogattak Ukrajnába. Az ott tapasztaltakról és az őket ért hatásokról, illetve a megnehezedett körülmények között végzett tudósítói munkájukról meséltek most az előadás keretén belül az ELTE Média tanszék kíváncsian figyelő hallgatóinak.

Az előadás egy Huszti István által készített videó lejátszásával kezdődött, amelyben Nyilas Gergely narratíváján keresztül mutatták be Ukrajnát és a háborús nyomokat. A videóban egymást váltották a szétlőtt utcaképekről, a felrobbantott hidakról – amelyeken keresztül az emberek igyekeztek átjuttatni a humanitárius segélyt a falvakba –, és az út mentén hagyott, szétlőtt haditechnikai eszközökről, tankokról készült felvételek. A háttérben hallható rakétahangok átszőtték a videó egészét, miközben Nyilas Gergely helyieket és néhány katonát kérdezgetett. Igazán kiéleződött a kontraszt a romos, visszavett ukrán területek és a még külsőleg ép lakótelepek között, habár a víz-, villany- és áramellátás ezeken a helyeken sem feltétlenül biztosított már. A videófelvétel megtekintése után a közönség egy emberként került abba a kissé letargikus hangulatba, amelyet egy ilyen fókuszú előadás megkövetelt.

A teljes program alatt egymást váltogatták Huszti István Ukrajnában készült fotóriportjai lerombolt házakról, bátor katonákról, civilekről, nehéz emberi sorsokról a háborús tudósítók és a beszélgetést moderáló Munk Veronika mögötti kivetítőn. A beszélgetés elején – a múltba némileg visszanyúlva – megtudhattuk, hogy miért döntöttek emellett a munka mellett a meghívott vendégek. Nyilas Gergelyben már 10-11 éves korában megfogalmazódott az újságírás gondolata, pontosabban a moszkvai tudósítás terve, amelyet egy kisgyermekként átélt ottani látogatása eredményezett. Huszti Istvánt pedig szintén gyermekkora óta vonzotta ez a szakma, hiszen már akkor is érdekelte az utazás, a megismerés, és tudta, hogy számára „a fotózáson keresztül kinyílik a világ”.

Nyilas és Huszti kihangsúlyozták az előadás kezdeti szakaszában, hogy bár ebben a helyzetben háborús tudósítókként hivatkozunk rájuk, – amely kifejezés jelenleg teljesen helytálló – ők mégsem kizárólag így jellemeznék magukat. Nyilas Gergely szavaival élve: „mi oda megyünk tudósítani, ahova éppen kell, még akkor is, ha azon a területen háború folyik.” Elmondásuk alapján a háborús országban való tartózkodásuk folyamán ugyanúgy készültek fel egy-egy terepmunkára, mint bármikor máskor. Csupán a megváltozott körülményekhez kellett alkalmazkodniuk és biztonsági intézkedéseket végrehajtaniuk. A tudósítók a munkájuk során sisakot és golyóálló mellényt viseltek, amit a saját biztonságuk érdekében egy PRESS felirattal is elláttak, hogy az emberek számára egyértelmű legyen az ottlétük és kérdezősködésük, valamint a fotók készítésének oka. A biztonságuk elsődleges szempont volt, így ha a hazai központ már veszélyesnek látta volna a jelenlegi tartózkodási helyüket, nyomban haza kellett volna térniük.

A kiutazásukat egy komoly előkészületi folyamat előzte meg, amely során például megfelelő szállást kellett találniuk az Ukrajnában való tartózkodásuk idejére. A szállásuk olyan térségben volt, amely a frontvonaltól messzebb helyezkedett el egy olyan városban, ahol még működőképes áramellátás állt szolgálatukra. Ez elengedhetetlen volt a fotó- és sajtóanyagaik hajnali órákban történő megszerkesztéseihez és publikálásához.

Nyilas és Huszti naponta hagyták maguk mögött a kilométereket, hogy a frontvonalhoz minél közelebb utazva, de még biztonságos viszonyok mellett tudjanak beszélni a helyiekkel és dokumentálni a látottakat, átélteket. Meg szerették volna mutatni a többi embernek mindazt, ami ott zajlik jelenleg és hogy mi az igazság, milyen az ott élők közhangulata. A riporterek számára megható élmény volt látni, ahogyan a helyiek többsége a körülmények ellenére is pozitív tud maradni: kedvességgel és vendégszeretettel fogadták Nyilast és Husztit egy-egy interjú alkalmával. Természetesen volt olyan is, akinek nehezebb volt nyilatkozni, vagy esetleg elsőre vissza is utasította a tudósítókat. Olyan élményről is beszámoltak az előadás folyamán a riporterek, amikor szükség volt egy kis időre ahhoz, hogy megtörjön a jég, és nyilatkozzanak, meséljenek az emberek. A riporterpáros számára nagy előnyt jelentett, hogy Nyilas Gergely beszéli a nyelvet, így még könnyebben tudott bensőséges viszonyt kialakítani a helyiekkel és szükség esetén fordítani is.

A beszámolóik alapján elmondható, hogy az emberek kezdetben könnyebben és szívesebben nyilvánultak meg szóban, minthogy azt megengedjék, hogy lencsevégre kapják őket. Annak köszönhetően viszont, hogy nem mindenki visszakozott a kamera hatalmas lencséjétől, elkészülhettek Huszti István azon, az emberi sorsokat megrendítően ábrázoló képei, amelyeket már-már könnyes szemmel figyeltek jelen alkalommal az egyetemi hallgatók, miközben a beszámolókat hallgatták.

„Na de mégis, hogy lehet ezt bírni?” – hangzott el az előadáson a kérdés, amely valószínűleg minden hallgatóban ott motoszkált. Nyilas Gergely és Huszti István bevallotta, hogy ez egy komoly érzelmi hullámvasút mindenki számára mind amiatt, amit láttak, tapasztaltak, mind azok miatt, amit az emberek elmeséltek, megosztottak velük. Nem véletlen, hogy van egy bizonyos időkorlát, amely megszabja, hogy milyen hosszú ideig tartózkodhat kint egy ilyen szituációban egy újságíró, fotóriporter. Az őket érő súlyos pszichés megterhelés akár rejtetten is maradhat a kintlétük alatt: leginkább akkor jött a felszínre, amikor már itthon voltak Magyarországon. Ukrajnában való tartózkodásuk során a megfelelő biztonsági intézkedések mellett is veszélyben érezhették magukat, hiszen nemcsak a frontvonal lehet kockázatos bárki számára, a rakétabecsapódás lehetősége mindenhol fennállhat.

Az előadás végén Nyilas Gergely és Huszti István megosztották még a hallgatósággal a legmaradandóbb momentumokat, amelyeket a háború sújtotta országban töltött idejük alatt eddig átéltek. Sohasem fogják például elfelejteni azt, amikor egy katona a vállukra borulva sírta el magát, vagy azt, amikor az ott élő embereknek minden indokuk meg lett volna a hevesebb reakciókra, ennek ellenére képesek voltak bocsánatot kérni a tudósítóktól, ha elsőre durvábban reagáltak a közeledésükre. Ezek az élmények örökre hatással lesznek rájuk és a szemléletükre, mivel a saját bőrükön is megtapasztalhatták, hogy „a béke sajnos nem annyira triviális és magával értetődő”.

Fotók: Pécsi Máté

Ajánlott cikkek