Csenge Lugosi Páll-Gergely Barna zoológus, malakológus mintegy 150 új csigafajt írt le eddigi élete során. A fiatal tudós nemrég tért vissza Új-Kaledóniából, egy expedícióról, mely során számos új szárazföldi csigafajt fedeztek fel. Felkerestem, hogy meséljen a kutatásról, s az élményeiről.
− Mit érdemes tudni a szigetről? – kérdezem.
− A Csendes-óceán délnyugati részén fekszik, Ausztráliától körülbelül három óra repülővel. Sokáig úgy gondolták, hogy ez a Gondvána nevű déli ősföld maradéka. A jelenlegi tudományos konszenzus szerint azonban 30 millió évvel ezelőtt teljesen víz alá került, tehát minden, ami szárazföldi, az utána települhetett be. Van például az Amborella növény (ez egy néhány méteres cserje), ami a legkorábban elágazott zárvatermő, amely valószínűleg a környező területeken élhetett túl, és valahogy visszakerült Új-Kaledóniába. Nyilván ez a 30 millió év egy trópusi szigeten szenzációs evolúciós megoldásokat és rengeteg fajt tud eredményezni. A növényzetnek például legalább 70%-a endemikus a szigetre, a világon csak itt élnek ezek a fajok.
A múltjáról annyit érdemes tudni, hogy a sziget francia gyarmat volt. Franciaországnak van három különböző státuszú tengerentúli területe, Új-Kaledóniának teljesen külön státusza van, ami legkevésbé kötődik Franciaországhoz. Szavaztak az ott lakók, hogy akarnak-e különválni, a bennszülöttek szerettek volna, de az ottani fehérek – főként franciák − nemmel szavaztak. Maguk az őslakosok kb. 3500 éve vannak ott, ami nem számít nagy időnek az ausztrál őslakosok 40 000 évéhez képest. Új-Guinea felől jöttek, úgy is néznek ki, mint a kannibálok. Annyi a GDP, mint Új-Zélandon, tehát egy drága és gazdag hely. Nikkelbányászatból él majdnem az egész sziget, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a szegény bennszülöttek mezítláb bányásznak, hanem nagyon modern, gépesített a munka.
− Milyen kutatás keretében repültetek oda?
− A Párizsi Múzeumnak van ez a „La Planète Revisitée” – „revideáljuk a Földünket” programja. Több nagy kutatási projektet szerveztek már, aminek a célja a biodiverzitás feltárása. Ennek keretében szerveződött az új-kaledóniai csigagyűjtő expedíció, idén volt a negyedik 2018 óta, és még lesz kettő. Én harmadszor voltam, egyhónapos expedíciókról van szó.
Úgy kell elképzelni, hogy a kutatók kis, 2-3 fős csapatokban, külön területeken gyűjtenek. Körülbelül 170 helyet vizsgáltunk át alaposan. Talajmintát gyűjtünk sokat, levelekről meg csigákat
– magyarázza, és a „csiga” szónál felcsillan a szeme.
− Milyen eredménnyel zárult a mostani kutatás?
− Van egy olyan csigacsoport, ami Új-Zélandról ismert legközelebb, még a génusz is új, tehát semmi ilyenről nem tudtunk korábban. Ez kb. 10 új fajt jelent, ezek főleg sziklakibúvásokról ismertek, ezekről tudjuk, hogy biztosan mind új faj. Ezenkívül van egy csomó, amiről csak sejtjük, de akár 1000 eddig leíratlan fajban is reménykedhetünk. A franciák fellengzősen mondják, hogy ez egy 21. századi expedíció, szóval elég modern, DNS-kivonásra és molekuláris vizsgálatra mennek a begyűjtött egyedek. Már vannak ilyen előzetes molekuláris kutatások, amiből lehet saccolni, hogy hány új faj lehet, de mire mindent megvizsgálunk, az akár éveket, évtizedeket is igénybe vehet. Mi is majd megyünk párszor egy-egy hétre Párizsba ezzel kapcsolatban, hogy egy adott lelőhelyen hány fajt találtunk. Érdekes, hogy egy jó lelőhelyen 25 csigafajnál nem lehet többet összeszedni. A Kárpátokban például ennél jóval több van.
Csiganagyhatalom vagyunk.
− Igen – nevet. − A kontinenshez viszonyítva tehát szegény faunáról beszélünk, ez általánosságban igaz az óceáni szigetekre. A kontinensen több család van, a szigetekre kevesebb család jutott el, viszont azok ott radiáltak. Ez ilyen szigetbiogeográfiai háttér.
Manapság egyébként ilyet már nem nagyon csinál senki, hogy elmegy új fajokat felfedezni a trópusokra, ezért is különleges ez a kutatás. Ennek több oka is van, az egyik az, hogy a biológia egy nagyon hipotézisvezérelt tudományág. Kell, hogy legyen egy jól hangzó hipotézised, és kísérletekre épül. Ezen a területen viszont sem hipotézis, sem kísérlet nincs, csak egy helyen, amiről nem tudjuk, hogy mi él ott, összeszedjük a különböző példányokat és felfedezzük. Tehát nincs igazán hipotézistesztelés, így a tudományos bizottságokban világszerte ritka az, hogy befektetnének ilyen kutatásokba.
A másik oka, hogy az engedélyeket elintézni elég nehéz. A trópusi országokban még kicsit benne van az a tüske, hogy az európaiak gyarmatosítottak, leigázták a világot, szóval ezért nem szívesen engednek magukhoz európai expedíciókat. Egyrészt ez érthető, viszont ők maguk nem fedezik fel a saját élővilágukat, így ez ilyen róka fogta csuka. Meg van ez a Nagoya Protocol, ennek egy elég vad, vérlázító sztori van a hátterében, valami olyasmi, hogy egy nagy amerikai cég levédetett egy gyógynövényt, talán… Nepálból. Ez után a nepáliaknak is fizetniük kellett érte. Azóta viszont átestünk a ló túloldalára, a Protocol szerint minden élőlény erőforrásnak tekinthető, tehát úgy kezelik az ilyen kutatásokat, mintha drágaköveket akarnánk keresni és kivinni egy idegen országból. Elég komoly procedúrája, jogi háttere van annak, hogy gyűjthessünk a trópusokról. Pedig csak arról van szó, hogy tudományos módszertan szerint összehasonlítjuk, leírjuk a fajokat, típuspéldányokat szerzünk gyűjteményekbe. Ebből nekünk anyagi előnyünk nem származik. Egy jó kapcsolatokkal rendelkező francia professzornak köszönhetően valósulhatott meg ez a kutatás. Nagyságrendileg 15 millió forintba került, oda kellett repíteni az embereket, nekem kb. 42 óra volt az út. Maga a sziget is drága, mindent ők finanszíroztak.
Minden gyűjtött anyag a Párizsi Múzeumba kerül, és a kutatók továbbra is foglalkoznak vele, le van osztva, hogy melyik kutató hány csoportot vizsgál át, ebből akár doktori témákat is szoktunk hirdetni.
− Milyen élményekben volt részed az elmúlt egy hónapban a szigeten? A videódból láttam, hogy volt egy ütközésed például egy tengeri kígyóval.
− Igen, hát én úgy mentem oda, hogy azt hittem, ott nincs semmi veszélyes állat – emlősök nincsenek (a denevérek kivételével), kígyók sincsenek, ráadásul nem szúr semmi, mert a növényeknek nem kellett védekezniük az emlősök ellen. Egyszer gyűjtögettem, és majdnem ráléptem egy tengeri kígyóra, ami rendkívül erős mérgű állat, de nagyon békés és kíváncsi. A többiek mondták, hogy ha búvárkodsz, akkor így odajön nézegetni, hogy mit csinálsz. Pici feje van, szóval akkor tud benned kárt tenni, ha kvázi beledugod az ujjad a szájába, de attól még tényleg nagyon erős mérgű állat. Nyilván azért, hogy a hal, amit megharapott, ne tudjon elúszni. A helyiek mondják, hogy ez ott mindennapi élmény, tengeri kígyót látni, de azért egy budapesti mezei kutatónak ez nagy dolog. Egyébként számos érdekes növény- és állatfajt láttunk még, például a kiemelkedően intelligens új-kaledóniai varjút, a nem őshonos papiruszt, meg gyömbért, aminek a virágát folyékony szappanként lehet használni. Nagyon sok illatos, látványos virág volt.
Maga a gyűjtés sokszor esőben zajlott, a sziget déli oldala olyan 800-1200 mm esőt kap, az északi háromszor annyit, szóval rendesen átjött az esőerdei hangulat. Főleg, ahogy egy bennszülött srác a machetével vágta előttünk a kis fákat, bokrokat. Néha dagasztottuk a sarat rendesen. Volt, hogy kocsival keltünk át egy folyón. Gyűjtöttünk elhagyott kávéültetvényen, kerülgettünk egy 40 centis méhkast, és apró, csípő legyek bosszantottak minket. A viharok után giccsesen rózsaszín volt az ég. Elképesztő csipkés sziklafalak, vizes élőhelyek, mangroveerdők környékén dolgoztunk.
Aztán kiemelendő még, hogy ezek az emberek törzsi szerveződésben élnek. Megvan, hogy ki a törzsfő, ki a fő-fő-törzsfő. Egyébként mind keresztények, főleg katolikusok, de azért tartják, hogy az ősök szent helyei tabuk, minket sem engedtek oda. Néha véletlenül találtunk egy-egy sziklafalat az erdőben, és láttuk, hogy egy kis üregben ott vannak csontok, koponyák, az ősök sírhelyei. Ezeket nagyon kell tudni. A Tiouande törzs főnöke beengedett a területükön lévő mészkősziklához, és kaptunk egy idegenvezetőt is. Nagyon kedves fickó volt, valószínűleg a törzsfőnök rokona lehetett, mert nagyon hasonlított rá. Megtudtam tőle, hogy az ő nyelvén ’thí’ a csiga.
Ahhoz, hogy a törzs területére bemenjünk, és ott gyűjtsünk egy sziklafalnál, ahhoz az kell, hogy előzetesen engedélyt kérjünk. Ennek az a rituáléja, hogy egy előre csomagolt textildarabot nyújtunk át, ami a megbecsülés jele, és bele kell tenni 1000 frankot, beszédet is kell mondani. A jó szándék jele ez a törzsfőnöknél, és akkor vagy igen, vagy nem, de általában azért segítőkészek meg jó fejek – persze a szent helyekre nem engednek oda.
− Akkor nem volt olyan, hogy le akarnak tartóztatni valami miatt – viccelek.
− Nem, nem. Volt velünk egy helyi srác, aki mindig jött, vezetett minket, így látták, hogy van velünk egy bennszülött, ez egy kicsit előny, amolyan élő belépőkártya.
− A szállásotokat, kaját, körülményeket, hogy kell elképzelni?
− Én és a főnök kényelmesebb emberek vagyunk, inkább ilyen szobatudósok, így mi voltunk a… nem annyira sportos csapat. Nekünk a helyi iskolában kollégiumi szállásunk volt. Egy francia laktanyában is voltunk, ott érdekes meglepetésként ért, hogy külön piszoárt jelöltek ki számunka, na meg a wc-n nem volt lehajtható ülőke, mert a pereme elég vastag, és úgysem lesz hideg a trópusokon. Különben voltak a sportosabbak, akik felmásztak egy hegyre és ott sátoroztak napokig, szóval nem mindenki ragaszkodott az ágyban alváshoz.
Kaja tekintetében azt várja az ember, hogy egy trópusi szigeten nagyon jó déligyümölcsök lesznek, de gyakorlatilag új-zélandi almát lehetett enni, alig volt valami, mert mindenki a nikkellel foglalkozik, nincs élelmiszertermelés, nem pepecselnek otthon a kertben. A piacon vásároltam egyszer egy kakaótermést. Érdekes, de a csokihoz nem sok köze van ízben.
Ha étterembe mész, ott sem helyi dolgokat lehet enni, hanem mondjuk sült krumplit, croissant-t. Mintha Franciaországban lennél, mindent importálnak, ez kicsit fura, az ember másra számít. Bagettet, konzervet ettünk, nem a kulináris élvezetekről szólt ez az utazás. Fogytam vagy két kilót, de nem baj. Maga a sziget viszont gyönyörű, és kevesen lakják. Ez kb. fél dunántúlnyi terület, és 300 000-en laknak ott, míg Magyarországon egy akkora területen 2,5 millió ember él. Itt a természet nagyon sok helyen megvan eredeti állapotában. A legtöbb terület magánterület, de nagyon sok a természetes terület is. A sok magánterület miatt több hónapos felkészülés, megbeszélés előzi meg azt, hogy adott napon odamegyünk gyűjteni. De hát ez ilyen.
− Köszönöm! Remélem, a további kutatások is eredményesek lesznek, és hamarosan hallhatunk majd róluk!
