Két versenyző három keréken

A motorkerékpárok a XIX. század végén jelentek meg a nagyvárosok útjain. A jellemzően egyszemélyes jármű hiába volt gyors, az utas és az esetleges rakomány szállítása problémát jelentett. A tervezők ekkor álltak elő az oldalkocsis motor konstrukciójával, amelyet nem csak a mindennapok során, hanem versenypályán is tesztelni kezdtek.

Az oldalkocsis motor térnyerése

A motorozást az automobillal való közlekedés olcsóbb alternatívájának tekintették. Több ötlet is született arra vonatkozólag, hogyan lehetne úgy átalakítani a motorkerékpárokat, hogy utasok és egyéb eszközök szállítására is alkalmas legyen. A megoldást az egy tengelyen lévő kerekek számának növelése jelentette, így az alapvetően kétkerekű motorok triciklivé váltak. 1893-ban jelent meg a forecar elnevezésű típus, melynek első két kerekét kötötte össze egy tengely. Az utas az így kialakított ülésen, a sofőr előtt foglalt helyet. A kezdeti próbálkozásokat követően azonban a sidecar, vagyis a vezető melletti utaselhelyezés lett az elterjedtebb megoldás. Ebben az esetben a hátsó tengelyre helyezték el a két kereket. A típust 1903-ban szabadalmaztatta W. J. Graham.

Az oldalkocsis motoroknak először a háborúk során vették hasznát. Az amerikai Harley-Davidson manufaktúra fejlesztett ki egy különleges típust az amerikai hadsereg számára. Az oldalkocsikat gépfegyverek szállítására alakították ki, és úgy tervezték meg, hogy a szomszédos Mexikó sivatagjaiban is képes legyen manőverezni. Az első világháború alatt az oldalkocsis kerékpárokat szállítóeszköznek és tiszti járműnek használták a nyugati fronton. Később orvosi, felderítő és üzenetküldő feladatot is elláttak ezek a járművek, így szükségessé vált a nagyobb teljesítmény is. Az egyik legolcsóbb és leguniverzálisabb jármű lett az 1950-es évekre, amely az oldalkocsizás aranykora volt.

A versenyek indulása

Az első versenyekre főként az automobil- és motorkerékpár-viadalok betétfutamaként került sor Európa több országában is. A Nemzeti Sport 1922-es kiadványa száma arról számol be, hogy Norvégiában, Dániában és Belgiumban is rajthoz álltak a háromkerekű járművek. A nagy távolságú versenyeken először egyénileg indultak a versenyzők; később az utasok már szerelőként tevékenykedtek. A Magyarság 1926-ban megjelent kiadványa a guggerhegyi versenyről tudósít, amely a Királyi Magyar Automobil Club szervezésében zajlott. A sofőr mellett ekkor már megjelenik az utas is, aki „groteszk mozdulatokkal és erősen kihajlásival” segít egyensúlyban tartani a gépet.

A motorversenyek egyik bölcsőjének számító Brit-szigeteken, ezen belül a Man-szigeten 1923-ban rendezték az első hosszútávú versenyt. A szigetkerülő megmérettetésen három kört kellett teljesíteniük a résztvevőknek; ez 113 mérföldet jelentett. A bajnoki cím és a 40 font elnyerői Freddie Dixon és Walter Perry lettek.

Az első, a Nemzetközi Motor Szövetség által 1949-ben megrendezett világbajnokságon külön kategóriaként jelent meg az oldalkocsis széria. A 600 cm³ átmérőjű versenygépek a sorozat három állomásán: Olaszországban, Belgiumban és Svájcban álltak rajthoz. A bajnok a két versenyen győztes brit duó, Eric Oliver és Denis Jenkinson lett, egy Norton típusú motorral. Ezt követően a világbajnokságot 500 cm³-es gépekkel rendezték meg. A technikai újítások és a motorversenyek átalakulásának következtében az oldalkocsis motorozás szabályai is változtak. 1978-ra már két kategóriában bonyolítottak le versenyeket: a B2A csoportban a hagyományos modellek, a B2B csoportban pedig a prototípusok versenyeztek egymással.

Versenyek Magyarországon és a modern kor versenyei

Az oldalkocsis motor szakág mára már önálló szakága a Nemzetközi Motor Szövetségnek, amelynek több változata is ismert: a pályaversenyzés, a motocross, a gyorsulási- és a terepmotorozás. A pályaversenyzésnél Superside (1000 cm³) és F2 (600 cm³) kategóriákban versenyeznek. Az egységek, fogatok kétfős csapatokból állnak. A sofőr („Pilot”) a motorblokk előtt előrehajolva térdel, míg az utas (az „Acrobat”) hátul mozog a platformon. A legsikeresebb oldalkocsis versenyző Steve Webster, aki tíz világbajnoki címet nyert 1987 és 2004 között. A legsikeresebb gyártó a svájci LCR.

Magyarországon a második világháború előtt főként német gyártmányú modellekkel versenyeztek az egyéni indulók. A szovjet megszállás alatt az erősödő gépgyártás hatására már magyar és szovjet típusú háromkerekűek álltak rajthoz. A versenyzők sportegyesületek színeiben versenyeztek. Az országos versenyeken túl főként baráti országok részvételével zajlottak a nemzetközi versenyek.

A korábban nagy népszerűségnek örvendő oldalkocsi motorsport iránti érdeklődés az elmúlt időben csökkenni kezdett. A világbajnoki sorozat átlagosan 6-8 állomásból áll, egy helyszínen több futamot is rendeznek. Magyarországon először a Hungaroringen, később a nyugati országrészben, a Sárvár melletti Ostffyasszonyfán, a Pannónia-Ringen rendeztek világbajnoki futamot. A magyar verseny nem része a 2023-as versenynaptárnak, de 2022-ig a közönség minden évben ingyen tekinthette meg a gyorsasági világbajnokság résztvevőit.

Az oldalkocsis motorversenyzés a világ egyik legkülönlegesebb versenysportja, amely minden bizonnyal több figyelmet érdemelne. A motorsport hazai szerelmesei csak remélni tudják, hogy újra Magyarországra érkezik a világbajnokság mezőnye, és jobb promóciós tevékenység révén talán egyre több figyelmet kap ez a korántsem hétköznapi sport.

Források: ontheroadtrends.com, classicmotorcycle.co.uk, motoridersuniverse.com, motorrevu.hu, totalbike.hu
Borítókép: webbikeworld.com