Hajdu Benedek A The Housemaid – A téboly otthona című film az év elején került bemutatásra megfelelően figyelemfelkeltő előzetesek után, így az Oscar-szezon vége felé közeledve egy könnyed szórakozást várva ültem be rá. Freida McFadden azonos című 2022-es regényének adaptációjában Sydney Sweeney egy, a múltja elől menekülő nőt játszik, akit szobalánynak fogad fel otthonába egy mesébe illően sikeres család. A díszes kúria persze sötét titkokat rejt, és a gazdag álompárról is kiderül, hogy nem azok, akiknek elsőre tűnnek. Minden adott hát egy izgalmas thrillertörténethez, de a film a kecsegtető felütés után látványos botladozásba kezd, amiből nemhogy képtelen felállni, hanem a játékidő haladtával egyre csak fokozza azt.
A téboly otthona nem egy jó film. A film legfontosabb jellemzői, a fordulatok kiszámíthatók egy filmekben közepesen jártas néző számára is, így teljesen elvész a meglepetés ereje és az ezzel járó feszültség. A téboly otthona már rég bejáratott történeti elemeket halmoz egymásra, például az elsőre tökéletesnek tűnő szereplőkről kiderül, hogy minden rossz mögött ők állnak, a karakterek pedig indokolatlan narrációban fejtik ki egyértelmű motivációikat. Ezt csak tetézi a szükségtelenül túlnyújtott 131 perces játékidő, amelynek hála a teljesen kiszámítható fordulatok kínkeservesen hosszú felvezetést kapnak, a néző türelmét tesztelve. Mindezt pedig Sweeney meglehetősen amatőr alakítása koronázza meg. Egy ekkora névtől, akinek nem mellesleg főszereplőként az egész történetet kellene a hátán hordoznia, meglepő volt egy ilyen felszínes, fásult alakítás. Sweeney teljes rezignáltsággal olvassa fel a narráció sorait, és unott, eltúlzott színjátéka csak még jobban felerősíti a film esetlenségét.
A téboly otthona nem egy jó film. Mégis az elmúlt hónapok egyik legjobb filmélménye volt számomra. Minden hibája szemet szúró, de végtelenül szórakoztató volt azt tippelgetni, hogyan érkeznek majd a várt csavarok, és hogyan vesztik el hatásukat a drámai pillanatok. A stáblista után a klasszikus mondattal a fejemben távoztam: ez annyira rossz volt, hogy az már jó. De hogyan is jön létre ez a hatás, miért szeretjük az olyan műveket, amelyeket mi magunk is silánynak tartunk?
Meglepő módon az „annyira rossz, hogy már jó” filmek egész gyakran felütik a fejüket, gondoljunk csak a 2022-es Morbiusra vagy az Amazon tavalyi Világok harca-feldolgozására. Az ilyen filmek fontos attribútuma, hogy a hibáik nagyon látványosak, hamar feltűnnek az átlagos nézőnek is. Egy alkotás rengeteg módon tud szétesni, ám ez többször enyhébb, nehezen észrevehető pontokon történik, amelyek inkább csak unalmassá vagy gyengévé teszik a filmet. Viszont, ha a problémák elég kirívóak, akkor a néző magukon a problémákon kezd el szórakozni, amelyeknek csupán gazdateste a film, így a befogadó nem elmerül a műben, hanem külső szemlélőként tudja figyelni. Ez egy különleges élmény, hiszen általában pont az a célunk, hogy minél jobban elmélyedjünk az alkotásban filmnézés közben.
Az „annyira rossz, hogy már jó” effektus másik hozzávalója a közösség. Az említett filmpéldák a közösségi médiában tettek szert a hírnevükre, mivel rengeteg poszt és tartalom született róluk, ami egyszerre fokozta az ismertségüket, és ösztönözte az embereket a saját véleményeik megosztására. Biztosan volt valaki, aki az azóta mém státuszba emelkedett „Its morbin time”-mal vagy az Ice Cube színészi játékával viccelődő tweeteknek hála szerezett tudomást a filmekről. Megtapasztalni egy ilyen filmélményt egy dolog, de utána kibeszélni azt másokkal a szórakozás új rétegét nyithatja meg. Míg a jó filmek magukban, önállóan értékesek, addig a rosszabbaknak magukon kívül jön létre az értéke. Ez egy képlékeny, a közönség által alkotott érték, ami teljesen más élvezetet tud okozni – valahol itt bújhat meg a rossz filmek által okozott élmény. Az „annyira rossz, hogy már jó” filmek alatt a néző rendszerint aktív szerepet játszik, kommentálja az eseményeket, előre gondolkozik, és a film megnézését követően másokkal is megosztja ezeket a gondolatokat. Ugyan a minőségi filmekről szóló diskurzus is bír egyfajta közösségépítő erővel, de ki tud nemet mondani egy közös ócsárlásra? A téboly otthona után is az volt az első reakcióm, hogy hatalmas lelkesedéssel ajánljam a barátaimnak.
A kiemelt kép forrása: Koimoi
